Hogyan vegyünk rá embereket, hogy önként együttműködjenek egy krízisben?

Halácsy Péter
12 perc olvasás

Mit tehet egy kormány, amikor egyik napról a másikra sokkal kevesebb áram áll rendelkezésre, és gyorsan rá kell vennie egy egész országot, hogy fogyasszon kevesebbet? Azért írtam meg ezt a cikket, mert az elején bosszantott a kormány kommunikációja. Úgy hangzott: baj van, kérjünk szívességet az emberektől. Ez önmagában nem vezet sehova. A következő néhány napban viszont megváltozott a véleményem: a kérés körül lassan összeállt egy rendszer, amit érdemes közelebbről megnézni.

Ilyen helyzetekbe a BPS-ben is gyakran kerülünk. Egy krízis miatt a családokhoz kell fordulnunk, és rá kell vennünk őket arra, hogy részt vállaljanak a megoldásban. Most például azon dolgozunk, hogy az egyik, krízisbe került mikroiskolánk működéséhez hiányzó összeget a szülők közösen adják össze, pedig tudjuk, hogy ez minden érintett családnak lemondással jár. Ezért előbb elmesélem, mi történt az áramügyben, utána pedig megnézem, miért működhetett a szociálpszichológia szerint, és mit vihetünk át belőle egy mikroiskola válságába.

Amikor el kellett kerülni az áramszünetet

A Duna fogyott. Az idő is.

Paks a Duna vizét használja az erőmű hűtéséhez. Ehhez elég víz és megfelelő vízhőmérséklet kell. Ha a Duna túl alacsony vagy túl meleg, az erőműnek vissza kell vennie a termelést, végül pedig biztonságosan le kell állnia.

2026 júliusának végén a tartós szárazság és a kánikula rekordalacsonyra apasztotta a Dunát (MVM Paksi Atomerőmű). Paks egyre kevesebbet termelt. Július végére már csak nagyjából a szokásos teljesítménye felét adta, augusztus elején pedig a teljes leállásra készült (Associated Press, MVM Paksi Atomerőmű).

Magyarországon a naperőművek az áramtermelés 29 százalékát adják, ezzel az aránnyal elsők vagyunk Európában. Nappal ez sokat segít. Este viszont a napelemek már nem termelnek, miközben továbbra is sok áramot fogyasztunk. Paks adja az ország áramellátásának nagyjából harmadát, időnként ennél is többet, ezért a kiesését hatalmas mennyiségű importtal kell pótolni — ha éppen tudunk elég áramot venni külföldről.

Innentől egyetlen egyenlet számított: mivel a kieső erőművi teljesítményt nem lehetett egyik napról a másikra pótolni, rövid távon nem maradt más út, mint visszavenni a fogyasztást.

Először kértek

A kormány nem általános energiatakarékosságot kért, hanem azt, hogy a kritikus esti órákban fogyasszunk kevesebbet: halasszuk későbbre a mosást, az autótöltést és más nagyobb fogyasztást. A vállalatok pedig maguk mondhatták meg, mit tudnak leállítani vagy átütemezni a legkisebb kárral.

Ez nem pusztán udvarias kérés volt, hiszen az erőműveket nem lehetett gyorsan pótolni: ha nem csökken a fogyasztás, valakit korlátozni kell.

A nagyvállalatok mégis először választást kaptak. A célt a kormány mondta meg — kevesebb áramot kell használni —, de azt már a cégek dönthették el, hogyan járulnak hozzá. A MOL például a szokásos fogyasztása mintegy 40 százalékát ajánlotta fel csökkentésként (Associated Press).

A kérés nem csak másoknak szólt. Az állami intézmények lekapcsolták a díszkivilágításokat, és ahol lehetett, otthoni munkavégzésre álltak át. Megszólították az önkormányzatokat, az egyházakat és a lakosságot is (Telex).

Közben megmutatták a botot

Miközben a kormány együttműködést kért, augusztus 1-jén, szombaton jogszabályba írta, mi történik, ha ez nem elég: az állam korlátozhatja a nagyfogyasztókat. Aki az utasítás ellenére túl sok áramot használ, annak fizetnie kell. Végső esetben le is kapcsolhatják a hálózatról (Magyar Közlöny, 24/A–24/B. §).

Egy szamár előtt répa lóg, mögötte pedig egy bot ösztökéli
A répa és a bot

A bot tehát ott volt, de még nem használták. Mindenki előre láthatta a B tervet: ha nem sikerül közösen eléggé csökkenteni a fogyasztást, kötelező korlátozás jön. Ezzel a kormány rögzítette a célt, vagyis azt, hogy az ország áramellátását fenn kell tartani; először együttműködést kér, és csak akkor avatkozik be, ha ez nem elég.

Az együttműködőkből hősök lettek

Ezután nem azokról beszéltek, akik nem segítettek, hanem azokat mutatták meg, akik már igen.

Kapitány István név szerint köszönte meg a vállalásokat. Megnevezte többek között a MOL TVK-t, a Samsungot, a MÁV-ot, az Audit, a Richtert és a Tescót. Azt is elmondta, ki hogyan segít. A kereskedők lekapcsolták a zárás utáni világítást. A fürdők az energiaigényes élményelemeket állították le, miközben a biztonságos működéshez szükséges rendszereket megtartották (Telex).

Az együttműködés így nem balekságnak látszott: aki vállalt, felelős és hozzáértő szereplővé, a történet egyik hősévé vált.

Az együttműködés lett a norma

Augusztus 2-ra a kormány szerint már közel 300 vállalat vállalt önkéntes korlátozást. Ezért még nem vezették be a kötelező fogyasztáscsökkentést (Telex).

Ez a mondat nemcsak helyzetjelentés volt, hanem azt üzente minden kiváró cégnek, hogy mások már csinálják; ez lett a normális viselkedés.

Közben a kormány nem engedte el a számokat. Folyamatosan figyelte, mennyi áramot termelünk, importálunk és fogyasztunk. Vasárnap este az ország terhelése 700 MW-tal maradt el a tervezettől. A kormány ezt a vállalatok, az intézmények és a lakosság közös eredményeként mutatta be (Telex).

Nem tudjuk, hogy a teljes különbséget a felhívás okozta-e, de visszajelzésként működött: megmutatta, hogy a közös erőfeszítés számít. Mivel elég vállalat csatlakozott, a botot egyelőre nem kellett használni.

Augusztus 3-án az utolsó paksi turbina még mindig termelt, a Duna vízszintje pedig stagnált. A teljes leállást egyelőre sikerült elkerülni, így a kötelező korlátozást sem kellett bevezetni (Magyar Péter aznapi helyzetjelentése).

Ez volt az a pont, ahol megváltozott a véleményem. Az első, erőtlennek tűnő kérésből néhány nap alatt követhető rendszer állt össze: világos céllal, valódi választási lehetőséggel, előre ismert B tervvel és látható hősökkel. Közben az együttműködés vált normává, és folyamatosan mérték, hogy mindez elég-e.

Miért működhetett mindez?

A történet több ponton ugyanazt mutatja, amit a szociálpszichológiai és viselkedéstudományi kutatások: az emberek döntését nemcsak az befolyásolja, hogy mit kérnek tőlük. Számít, mit tesznek mások, mit ismer el a közösség, marad-e valódi választásuk, és előre látják-e a következményeket.

Azt figyeljük, mit tesznek mások

Egy klasszikus terepkísérletben a háztartások visszajelzést kaptak arról, hogyan viszonyul a fogyasztásuk a környék átlagához. A nagyfogyasztók csökkentettek. Az eleve takarékos háztartások viszont elkezdhettek többet fogyasztani, mert azt látták, hogy még mindig az átlag alatt vannak. Egy egyszerű mosolygó arc, vagyis a helyeslés jele megállította ezt a visszarendeződést (Schultz és munkatársai, 2007).

Vagyis egyszerre érdemes megmutatni, mit tesznek mások, és mit tartunk értékes viselkedésnek.

Az OPOWER 600 ezer amerikai háztartást érintő programjában a szomszédok fogyasztásával való összehasonlítás átlagosan 2 százalékos csökkenést hozott (Allcott, 2011). Más kísérletek szerint az is mozgósíthat, ha nem azt mondjuk, hogy már mindenki változtatott, hanem azt, hogy egyre többen teszik (Sparkman és Walton, 2017).

Pontosan ezt csinálta a kormányzati kommunikáció: megmutatta, hogy egyre több vállalat csatlakozik, megnevezte és megköszönte őket, a takarékosságot pedig terjedő és értékes hozzájárulásként mutatta be.

Ezek a kutatások nem bizonyítják, hogy a kommunikáció okozta a magyar fogyasztás csökkenését, de megmutatják, miért lehetett jó eszköz a norma és az elismerés láthatóvá tétele.

Nem mindegy, van-e választásunk

A vállalatok nem arról dönthettek, hogy fontos-e az ország áramellátása, abban viszont kaptak mozgásteret, hogyan csökkentenek. Ez nem teljes szabadság, de valódi választás.

Egy gyár maga tudja, melyik folyamatot lehet a legkisebb kárral eltolni. Egy család maga tudja, mikor indítja el a mosógépet. Ha a vezetés a célt rögzíti, de a megoldás módjában teret hagy, több helyi tudást tud használni, és kisebb fölösleges fájdalmat okoz.

A következmény is része a kérésnek

Az önkéntesség itt nem azt jelentette, hogy bármeddig lehet nemet mondani. A cégek előre tudták, mi történik, ha a vállalások nem elegendők. Ettől a kérés komoly lett, a beavatkozás pedig kiszámítható.

A botot nem kellett rögtön használni, elég volt megmutatni. Így mindenki maga alakíthatta ki a hozzájárulását, miközben tudta: a vezetés nem engedi el a célt.

A szelídség nem gyengeség

A vezetés nem attól szelíd, hogy nincs ereje. Attól szelíd, hogy az erejét átláthatóan, empatikusan és előre láthatóan használja.

És nem attól határozott, hogy rögtön dönt mások helyett. Attól határozott, hogy nem engedi el a problémát. Világosan szembesíti a résztvevőket a következményekkel. Kitart a cél mellett akkor is, amikor ehhez fájdalmas döntést kell hoznia — és elviseli azt a fájdalmat is, amit ezzel okoz.

Az áramügyben először kértek. Teret adtak arra, hogy mindenki maga találja meg a hozzájárulás módját. Közben elismerték azokat, akik vállaltak, és világossá tették, mi történik, ha a kérés nem elég. Szerintem ettől volt a vezetés egyszerre szelíd és határozott.

Mit jelent ez egy mikroiskolában?

Tegyük fel, hogy egy BPS-mikroiskolában nincs elég gyerek, ezért az iskola veszteségessé válik. A mikroiskoláink önállóan gazdálkodó, nonprofit iskolák, amelyek többnyire a családok befizetéseiből működnek. Ha a költségeket már nem tudjuk tovább csökkenteni, a családok hozzájárulása nélkül nem jutunk túl ezen az időszakon. Ezt most nem elméleti példaként írom: éppen egy ilyen helyzeten dolgozunk.

Először ugyanazt kell látnunk

Amíg a vezetés csak annyit mond, hogy „baj van” és „segítségre van szükség”, addig a közösség legfeljebb szívességet tehet neki. Felelősséget akkor tud vállalni, ha látja, mi változott, mekkora hiány keletkezik havonta, mennyi tartalék maradt, és meddig működik még a jelenlegi modell. Azt is külön kell választani, mit tudunk biztosan, mit becsülünk, és mit feltételezünk vezetőként.

A közösség csak arra a problémára tud felelősen reagálni, amelyet lát.

De nem a pénzt kell megtennünk célnak. A „mentsük meg az iskolát” túl tág, a „szükségünk van több pénzre” pedig csak egy eszközt nevez meg. A valódi cél az lehet, hogy a következő tanév végéig megőrizzük a gyerekek közösségét, biztosítsuk a szükséges felnőtt jelenlétet, és ne kényszerüljünk év közben kapkodó átalakításokra. Ehhez lehet több bevételt szerezni, költséget csökkenteni vagy átalakítani a működést.

Az is számít, milyen sorrendben nyúlunk ezekhez. Nem mindegy, hogy először a nyitvatartást rövidítjük, csoportokat vonunk össze, ösztöndíjas helyeket szüntetünk meg vagy tandíjat emelünk. A sorrend megmutatja, hogy a vezetés kire terheli a válság árát. Nincs fájdalommentes döntés, de van méltányosabb.

A választás nem igen vagy nem

Nem valódi részvétel, ha a családok csak igent vagy nemet mondhatnak a vezetés kész megoldására. Valaki tartós díjemelést tud vállalni, más előrehoz egy befizetést, támogatja a szolidaritási alapot, új családokat hoz, helyszínt vagy eszközt szerez, esetleg olyan költségcsökkentést talál, amely nekünk nem jutott eszünkbe. A vezetésnek a célt és a kereteket kell rögzítenie; a hozzájárulás módjáról sokszor azok tudnak a legjobban dönteni, akiktől kérünk.

Ez nem azt jelenti, hogy ugyanazt várjuk mindenkitől. Aki nem tud többet fizetni, attól még nem rosszabb tagja a közösségnek. Lehet, hogy idővel, kapcsolatokkal, toborzással vagy szakértelemmel többet változtat a helyzeten, mint amennyit pénzzel tudna. A méltányosság nem azonos terhet oszt szét, hanem a teherbíráshoz és a lehetséges hatáshoz igazítja a részvételt.

Mutassuk meg, hogy az együttműködés történik

Az első vállalónak mindig nehezebb. Ő még nem tudja, hogy a többiek is elindulnak-e, vagy egyedül marad a saját lemondásával. Ezért számít az elismerés és a folyamatos visszajelzés. Ha már 24 család bekapcsolódott, a szükséges javulás 40 százalékára van megoldás, és többen új jelentkezők elérésén dolgoznak, ezt érdemes elmondani. Láthatóvá teszi, hogy a közösség mozdul.

Közben a családok anyagi helyzete magánügy. Nem mondhatjuk meg engedély nélkül, ki mennyit adott, és nem építhetünk erkölcsi rangsort a fizetőképességből. Nem az összeget ismerjük el, hanem azt, hogy valaki felelősséget vállalt — akár pénzzel, akár más módon.

Ugyanezért veszélyes azt ismételni, hogy „senkit nem érdekel az iskola”, vagy „mindenki arra vár, hogy más oldja meg”. Ezek a mondatok nem mozgósítanak, hanem a közönyt teszik normává. Azt érdemes megmutatni, ami valóban történik: egyre többen kapcsolódnak be, többféle megoldás születik, eddig jutottunk, ennyi hiányzik még. Csak igazat mondhatunk. De nem mindegy, az igazság melyik részére irányítjuk a figyelmet.

Az önkéntesség mögé kell a vezetői erő

Az önkéntes vállalásoknak időt és teret kell adni, de nem bízhatjuk rájuk korlátlan ideig az iskola működését. A vezetésnek előre meg kell mondania, milyen minimumot kell közösen elérnünk, meddig vár a vállalásokra, és milyen díj-, költség-, létszám- vagy működési döntést hoz, ha azokból nem áll össze a megoldás.

Ehhez mérhető cél kell. Mondhatjuk például, hogy tizennégy nap alatt havi hárommillió forintnyi tartós bevételnövekedést vagy költségcsökkentést keresünk. Ha öt nappal a határidő előtt 1,8 millió forintra van megoldás, akkor nem azt mondjuk, hogy jól haladunk, hanem azt, hogy még 1,2 millió hiányzik. Egy egyszeri adomány átsegíthet egy nehéz hónapon, de egy minden hónapban újratermelődő hiányt nem szüntet meg. Ezt is ki kell mondani.

A határidő végén dönteni kell. Ha az egész hiányt rendeztük, rögzíthetjük az új megállapodást. Ha csak egy részét, a vezetésnek már csak a fennmaradó részről kell döntenie. Ha pedig nem állt össze tartós megoldás, életbe lép az előre ismert B terv. Ez nem fenyegetés, és nem a családok engedelmességét kényszeríti ki. Azt jelzi, hogy a vezetés komolyan veszi a célt, és nem hagyja, hogy a bizonytalanság eméssze fel az iskolát.

Ezt a vezetői erőt akkor fogadja el a közösség, ha valós és ellenőrizhető problémára válaszol, valódi választási lehetőség előzi meg, a beavatkozás pedig fokozatos, arányos és védi a leginkább sérülékenyeket. A vezetés pedig nem bújik a helyzet mögé, hanem vállalja a döntés felelősségét.

A krízis akkor ér véget, amikor tanultunk belőle

Amikor túl vagyunk a nehezén, könnyű megkönnyebbülten továbblépni. Pedig ilyenkor derül ki, mit viszünk magunkkal a következő válságba. Mely korai jeleket vettük észre, és melyeket hagytuk figyelmen kívül? Mi segített a családoknak megérteni a helyzetet? Kik viselték a legnagyobb terhet, és volt-e valaki, akit közben akaratlanul megszégyenítettünk vagy kizártunk?

A lezáráshoz ezért az elszámolás és a köszönet is hozzátartozik. Megmutatjuk, mire volt elég a közösség hozzájárulása, mi lett a végleges döntés, meddig marad érvényben, és mikor vizsgáljuk felül. Aztán beépítjük a tanulságot a következő költségvetésbe és működési megállapodásba.

Paks története azért érdekes nekünk, mert ugyanazt mutatta meg országos léptékben, amivel egy mikroiskolában is szembesülünk. Előbb közös valóságot kell teremteni. Utána valódi választást adni, láthatóvá tenni az együttműködést, és előre elmondani, mi történik, ha mindez nem elég.

A szelíd vezetés teret ad az együttműködésnek. A határozott vezetés nem engedi el a célt.


A cikkben szereplő valamennyi külső hivatkozást 2026. augusztus 3-án újraellenőriztük. Külön forrásjegyzék szándékosan nincs: minden forrás közvetlenül az általa alátámasztott állításnál található.

Borítókép: Thiago Matos / Pexels.

Iratkozz fel hírlevelünkre!
Tudj meg többet a Budapest Schoolról!
Ha szeretnél mindig időben értesülni az épp aktuális eseményeinkről, iratkozz fel pár kattintással a hírlevelünkre.
Keresztnév
Vezetéknév
E-mail cím