Halász Máté, Budapest School P10:

"A Carlo Párizsban modul azt hittem könyvelemzés lesz… nem az volt. Sokkal átfogóbb volt annál, mint hogy ilyen egyszerűen beskatulyázzuk. Ugyanis nem csak az olvasmány értelmezéséről volt szó az órákon, hanem kitértünk a magyar cigányság helyzetére, a társadalmi rétegek közötti szakadásra és az esélyegyenlőtlenségre is. Írásomban a saját, meghatározó élményeimet és gondolataimat olvashatjátok a témával kapcsolatban.

Bódis Kriszta ifjúsági regénye elolvasása után meglepő módon először nem a történettel foglalkoztunk, hanem rögtön egy új könyvet vettünk elő: a Cigánylabirintust. Kardos Péter-Nyári Gábor lapozgatós kalandregénye új betekintést nyújtott számomra a magyar cigányság helyzetébe, hiszen ebben az olvasmányban nem mint külső szemlélő, hanem mint résztvevő kapcsolódhatunk be. Ezáltal kevésbé nevezném a Cigánylabirintust irodalmi műnek, inkább mint egy ablakra, egy új lehetőségre, látásmódra nyújtó útra tekintek rá. Akármennyire csak egy játékról beszélünk, mégis minden döntésnél volt valami keserűség vagy frusztráció bennem, úgy éreztem, akármit csinálok, ebből nincs kiút. Pont úgy, ahogy a könyvben lévő főhős is érezhette. Habár minden a döntéseinken múlik, mi van akkor, ha csak rossz döntések közül lehet választanunk, vagy olyan szinten nincs lehetőségünk, hogy maga a döntéshozatal értelme is megkérdőjeleződik? Beszélhetünk itt kalandregényről vagy meséről, de szerintem ebben érződött a szívszorító valóság is. Ahogy a történet címe is mondja, ebből a világból nagyon nehéz kikeveredni, olyan, mint egy labirintus, és vannak emberek, akik az egész életüket ebben a búskomor “mesében” élik le.

Fanni, hogy még jobban szemléltesse ezt a szomorú és igazságtalan helyzetet, egy “lépegetős” játékot játszott velünk. A szimulációnak az volt a lényege, hogy mindenkinek húznia kellett egy szerepkártyát, amin az állt, hogy ki vagyok, mi az anyagi helyzetem és a származásom. Nekem egy ötvenkilenc éves hajléktalan férfi karakterébe kellett belehelyezkednem. Ezután pedig Fanni különböző állításokat mondott, és ha azok igazak voltak ránk, lépnünk kellett egyet, pl.: egy hónapban többször is étterembe jársz, ki tudod fizetni a gázszámlát stb. Hogy még jobban beleélhessük magunkat a helyzetbe, egymás kezét kellett fognunk, miközben lépkedtünk, hogy ez is bemutassa a társadalmi rétegek közötti szakadást. Az alkalom pedig úgy ért véget, hogy egymás lépései alapján ki kellett találnunk, hogy ki ki volt. Mikor elkezdődött a játék, olyan érzésem volt, mintha minden egyes kérdés megbélyegezte vagy leírta volna a húzott személyt. Mintha valakinek a származása, anyagi háttere vagy éppen az iskolázottsága határozná meg őt. Nálam az elszakadás is főként ezt szimbolizálta, miután “hátrahagytak”, már nem voltam több a karakterem által, mint amit a külsőm vagy a játékban a lépéseim mutattak. Az viszont nagyon jól esett, hogy a többiek megpróbáltak magukkal húzni, és talán, úgy mint a valóságban, hiába a nagy erőlködés, maradtam a helyemen. A legmegrázóbb pedig az volt, hogy a terem másik végében lévők szó szerint még csak meg sem hallottak engem, sőt, csak a hozzám közel állók voltak azok, akik kíváncsiak voltak és kérdezgettek. Ezzel nem azt mondom, hogy a felső társadalmi osztály teljesen érdektelen lenne ezzel a világgal szemben, egyszerűen csak olyan messze állnak egymástól, hogy ugyanúgy, ahogy egy 59 éves hajléktalan férfinak is nehéz lehet elképzelni egy olyan életet, amit ő sosem élt, a gazdagabbaknak is sokszor abszurd belehelyezkedni az ő sorsába, és megérteni azokat a problémákat, amiken neki nap mint nap át kell verekednie magát.

Mindezek után, a következő, ami az órákon előkerült, hogy vajon hogyan érezhet egy ember, aki a társadalom perifériájára szorult. Ekkor mutatta meg nekünk Fanni Farkas Franciska Levél Brad Pittnek című monodrámáját. A mű az írónő életét, nehézségeit és a fájdalmait mutatja be, és mindezt olyan emberien teszi, hogy az egészen lélegzetelállító. Franciska úgy beszél az életéről, a kudarcairól és a félelmeiről az olvasmány sorain keresztül, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, de közben egyszerre elgondolkoztatja, meghökkenti és számon is kéri az olvasót. Rám ez az alkotás több szempontból is inspirálóan hatott, már maga az, hogy egy ember a traumáiról ilyen nyíltan tud beszélni vagy írni, az már önmagában is hihetetlenül impresszív, de az, hogy egy olyan út után, amit ő végigjárt, talpra tudott állni és most is azon dolgozik, hogy másoknak segítsen, az egyszerűen lenyűgöző.

Végül pedig a modul lezárásaként megismerkedtünk Fanni roma származású volt tanítványaival, akikkel rengeteget beszélgettünk, és egy kellemes ebédet is elköltöttünk. Ők is az életútjukról meséltek nekünk, és arról, hogy hogyan küzdöttek, miként mentek keresztül, hogy mind mentálisan, mind a szó szoros értelmében ott legyenek, ahol ma is vannak. Mindkettőjüket rendkívül kedves és jó kedélyű srácnak ismerhettem meg. Az egész találkozó nagyon elgondolkodtatott engem, rengeteg sztereotípia él a köztudatban a cigányokkal szemben, de eddig minden, amit az órákon átéltem, megtapasztaltam, teljesen szembement ezekkel az előítéletekkel. Így méltán felmerülhet az emberben, úgy ahogy bennem is felmerült, hogy vajon miért lehet ez? Hiszen minden élményem ellenére mégis közszájon forognak bizonyos előítéletek: a cigányok lopnak, hazudnak és büdösek, és lehet, hogy ebben is van némi igazság, csak hogy azok az emberek, akik ezt mondják, szerintem nem látnak bele a másik oldal életébe, vagy csak hidegen hagyja őket. Persze nézhetünk rá úgy is, hogy mindenki törődjön a maga dolgával, de én úgy gondolom, hogy nem dughatjuk homokba a fejünket, és nem tehetünk úgy, mintha a probléma nem is létezne, mert akkor sosem lesz megoldás. Hiszen, ha egy kicsit elgondolkozunk, egy kicsit más szemmel nézünk a cigány népcsoportra, rájöhetünk egy egyszerű, de annál szomorúbb válaszra: ők sem jó dolgukból lopnak, hazudnak vagy éppen büdösek, hanem azért, mert még csak lehetőséget sem adunk nekik arra, hogy kitörjenek ebből a világból. Úgy ahogy mi bezárjuk őket ebbe a “börtönbe”, úgy korlátozzuk le a saját látásmódunkat és világnézetünket ugyanazon előítéletek által.

Én azt gondolom, hogy van lehetőségünk változást hozni, hiszen vannak olyan alapítványok, amelyek rendületlenül küzdenek azért, hogy mindenki egyenlő esélyekkel induljon az életben. Sőt szerintem már az is bőven elég lenne, ha az emberek csak egy kicsit más szemmel tudnának nézni a világra, és nem ítélnének el valakit csak azért, mert nem olyan, mint a többiek. Úgy vélem, hogy ha ezeket az érzéseket leküzdjük magunkban, akkor képesek lehetünk ennek az ördögi körnek a megszüntetésére, és teremthetnénk egy olyan világot, ahol bárki hallathatná a hangját, és nem számítana, hogy milyen gazdag, vagy hogy milyen színű a bőre."

2024.06.10.