Csímár Kamilla írása

Olvasási idő: 4 perc

Az egyetem legtöbb, középiskolából kilépő diák számára igazi mélyvíz. Egyfelől ott a szabadság, mindenki a maga ura, nincsenek napi feleltetések, témazárók, röpdolgozatok. Másfelől ez a szabadság felelősséggel is jár: saját időbeosztás, a kurzusok önálló felvétele, néhány kötelező óra és rengeteg szabadon választható, olvasmánylista, műhelymunkák, projektek, és aztán persze a ZH-k és a vizsgaidőszak… és mindeközben senki nem mondja meg, hogy milyen ütemben, mit és hogyan tanulj meg. Mindent magadnak kellett kitalálni. A tanárok pedig többé nem a tudás kizárólagos birtokosai, hanem az én fejlődésem kísérői, facilitátorai. A diploma megszerzése kizárólag az saját befektetett munkámon áll vagy bukik.

Legtöbben a tanulásnak egy szinte teljesen hagyományos, régivágású útját járjuk be felnőtt korunkig: a tanárok sok-sok frontális órában elmondják, amit nekünk meg kell tanulnunk, azután valamilyen formában ezt visszamondjuk, és – optimális esetben – a tananyag megtanultnak minősül, egy akármilyen jeggyel megkoronázva. Aki egy ilyen rendszerben tölt el 12 évet, és utána hirtelen szembesül az önálló tanulással, azon kapja magát, hogy mindenek előtt tanulni kell megtanulnia.

Mi lenne akkor, ha mindez fokozatosan jönne el egy tanuló életében? Ha már az óvodában elindulna az önvezértelt tanulás felé? Hoppá, várjunk csak! De hiszen az óvodában bőven van önvezérelt tanulás! Hiszen minden játék és felfedezés, a kertben való bogarászástól kezdve a rajzoláson át a szerepjátszásig – önálló tanulási folyamat. Sőt, valójában még korábban, már járni és beszélni is önállóan tanulunk meg. De hová tűnik idővel ez az önállóság? Mi történik akkor, amikor a gyerek bekerül az iskolába? Minden hirtelen sietőssé válik, a személyre szabott igényekről, egyéni tempóról, eredendő kíváncsiságról átkerül a fókusz a teljesítményre, a sztenderdizált tudásra, és annak általános skálázására.

Az önirányított tanulás két legfontosabb tényezője tehát már látjuk: a kor és az idő. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a kihívás nem abban áll, hogy a gyerek mihamarabb váljon teljesen önállóvá. El kell fogadnunk, hogy a hatékony önvezérelt tanuláshoz hosszú út vezet, sok idő, türelem és elfogadás kell hozzá mind a tanuló, mind a tanár részéről. A valódi kihívás az, hogy a tanár a gyerekkel együtt kialakítsa azt az utat, amely során egyre több autonómiát kap a tanuló a saját fejlődésében, egyre magabiztosabbá válik a saját céljainak nemcsak elérésében, de kitűzésében is.

A fent leírt folyamat egyes lépései mérföldkövek, amelyeknél mindegyikénél két fontos dolgot érdemes mérlegelni tanárként: a tanuló a saját tanulásának szervezésében milyen mértékű szabadságot kap, illetve milyen képességeket kell ahhoz fejleszteni, hogy egyre önállóbbá válhasson. Veygük például a célállítást: alternatívákat kínálunk, vagy hagyjuk, hogy a saját érdeklődésének megfelelően maga találja ki a célját? A tervezésnél: képes-e már önállóan beosztani az idejét vagy szüksége van segítségre. Ismeri-e önellenőrzésre jó módszereket? Rengeteg apró lépés, amelyeket megtéve a tanuló egyre magabiztosabban és felelősségteljesebben fogja kézbe venni a saját fejlődésének irányítását.